Iraktól Szaúd-Arábián át a modern tengeri fúrószigetekig. Mi lesz a jövő? Olajpala, olajhomok?
Amikor 1908-ban az iráni olajat feltárták, hamarosan az iraki lehetőségek felé fordult a figyelem. Irak területén szintén ősidők óta voltak természetes kibukkanások, szivárgások, ismert volt tehát az olaj jelenléte. Régésznek álcázott geológusok járták az országot, amely ekkor még az Ottomán birodalom része volt, keresve a megfelelő helyszíneket. Mosul környékén 1911-től a Turkish Petroleum Company (TPC vagyis Török Olajtársaság - amelyet neve ellenére német, angol és holland bankok és olajtársaságok alapítottak) kezd kutatásokba. A brit és holland tulajdonosoknak kompromisszumokat kellett kötni német társaikkal, mivel 1904-től a németek birtokolták az Ottomán államtól szerzett bányászati jogokat. Egészen a Világháborúig ment is minden rendben. Az angoloknak volt legjobban szükségük az olajra, amint azt Churchill (aki 1911-től az Admiralitás első lordja címet viselte) kijelentette. Churchill a Shell társaság vezetőitől szerezte olajiparról alkotott ismereteit, akik ekkorra ugye már jól benne voltak a bizniszben bakui telepeik révén. A Világháború alatt különös fontosságot kapott a főbb iraki városok - Bászra, Moszul és Bagdad - elfoglalása, amely az angoloknak természetesen sikerült is. Kuvait sejkjével titkos megállapodást kötöttek még 1914-ben, s ettől fogva Kuvait brit protektorátussá vált. Churchill által indított expedíciók járták az Perzsa-öböl térségét, mivel még a hadi sikereknél is fontosabb volt Nagy-Britannia számára az olajutánpótlás biztosítása.
A világháborút követően felosztásra került az iraki terület - Moszul környéke már 1916-tól francia kézre került, a többi terület maradt a briteké. Átírták azonban az egyezményt 1919-ben a párizsi békekonferencián, így aztán 1920-ban San Remo-ban megszületett az új egyezmény: Irak teljesen a britek érdekkörében maradhat, míg a franciák Szíriát kapják cserében. (Az "angol beteg" Almásy László 1931-es repülőgépes sivatagi feltáró expedíciója során, amelyet Zichy Nándor barátjával közösen tervezett végrehajtani, Törökországból indulva a Taurusz-hegység átrepülésével ért a Közel-Keletre. Útját többek közt a Shell támogatta s látta el mindvégig üzemanyaggal. Az amúgy is igen olvasmányos könyvben szépen követhetők az 1920-ban kialakított érdekszférák. ) A világháborúnak még egy fontos hatása volt a környék olajérdekeltségeinek alakulására: Wilson amerikai elnök nyomására aztán az amerikai tőke is szabadon bevonulhatott a közel-keleti olajfeltárásokba, Wilson úgy vélte, nem lehet, hogy kizárólag európai érdekeltségben maradjon Irak olajkincse!
Eleinte a britek mindent megtettek e tervek megakadályozására, nem engedték be területeikre az amerikai geológusokat, ez persze komoly ellenállást váltott ki az amerikaiakban. 1922-ben hét amerikai olajtársaság szindikátust alapított a közel-keleti olajkincs okán Near-East Developement Company (Közel-Keleti Fejlesztési Társaság) néven. 1924-ben meglehetősen átalakult a TPC tulajdonosi összetétele: a brit, holland és német (illetve 5% egy örmény magánszemély kezében volt) részvényesek mellé amerikiai és francia tulajdonosok csatlakoztak, megtörve a brit fölényt a társaságban. Ekkor alakult meg a Compaigne Française des Pétroles, vagyis Francia Olajtársaság - amely később a Total nevet veszi majd fel.
A brit sereg 1917-ben bevonul Bagdadba
1923-ban a Lausanne-i Békekonferencia alkalmával került sor az újonan született Irak államhatárainak kialakítására. Természetesen a törökök szerették volna, ha Moszul vidéke az övék marad, ahogy az Ottomán Birodalom alatt is az övék volt. Nem ezt szerették volna az angolok, így előterjesztést intéztek a Népszövetséghez (az ENSZ elődjéhez). "Véletlenül" a Népszövetség főtitkári tisztségét ekkor egy brit, Sir Eric Drummond látta el, Törökország pedig még tagja sem volt a Népszövetségnek. 1925-ben a Népszövetség ajánlására húzták meg a végleges határvonalat Törökország és Irak között - Moszul végleg iraki terület lett. A meggyengült Törökország (többek közt a kurd felkelés is ekkor zajlott) azért fogadta el végül a brit olajipar által kikényszerített határvonalat, mert maga csak így válhatott a Népszövetség tagjává.
Az iraki Kirkuk melletti Baba Gurgur 1.sz. kútja 1927-ből
A stabilizálódott iraki helyzetre a koronát a Kirkuk környékén 1927-ben megtalált hatalmas olajmező tette fel. A sikert követően a TPC nevet változtatott: immáron Iraq Petroleum Company lett belőle, s tulajdonosai közt amerikaiak is voltak már.
1942-es iraki postabélyeg az első kutak emlékére
Szaúd-Arábia földrajzi területén 1932-ben alakul meg az ország maga (nevét a modern felfogású király, Abdul Aziz Bin Abdul Rahman Al-Saud után kapja), majd mindössze hat évvel később tárják fel az Arab-félsziget nagy részét magában foglaló ország kőolaját a mai Dhahran városánál.
Abdul Aziz Bin Abdul Rahman Al-Saud király
1933-ban a király (praktikusan a szaúdi kormány pénzügyminisztere, Abdullah Sulaiman) szerződést ír alá a kaliforniai Standard Oil-lal (SOCAL), engedélyt adva az ország keleti területén kőolajkutatásra.
Az aláírás ünnepélyes pillanata
A SOCAL korábban már talált jelentős mennyiségű olajat a közeli Bahrein szigetén természetes olajszivárgás nyomán megkezdett fúrásokban. A bahreini olaj mintegy 650 méteres mélységben, egy krétakori mészkőrétegnél jelent meg. Ez a réteg jóval idősebb volt a Perzsiában és Irakban talált miocén-oligocén kori olajtartalmú rétegeknél, amelyeket az angolok kutattak s tártak fel.
Philby
A szaúdi király egy muszlimmá lett angol barátja, Abdullah "Jack" Philby segítségével ismerkedett meg az amerikai olajvállalatokkal. Philby javaslatára kezdett tárgyalásokba - hisz a fiatal országnak a gazdasági világválság közepén nagy szüksége lett volna jelentős tőkére. Elsőként egy korábban jemenben dolgozó, elsősroban vízzel foglalkozó mérnök, Karl Twitchell érkezett az országba, ivóvíz felkutatására hívták, azonban, bár vizet nem talált, jelentést tett a várhatóan olajat tartalmazó geológiai formációkról. Twitchell viszaköltözött az USA-ba, ahol egészen véletlenül futott össze a SOCAL egyik diplomáciai tanácsadójával, így a SOCAL tudomást szerzett a szaúdi olaj lehetőségéről. A SOCAL 1933-ban felvette a kapcsolatot Philby-vel, s üzletet ajánlott neki. Philby azonban a barátja, a szaúdi király figyelmébe ajánlotta inkább az olaj embereit. 1933 május 29-én köttetett meg az üzlet a 60 éves koncesszióra, mivel az amerikaiak a szintén érdeklődő angoloknál jóval nagyobb összeggel járultak hozzá a szaúdi gazdasághoz a koncessziós jogokért cserébe.
A világ ismert és becsült olajkincse 1920-as térképen
Négy hónappal később két geológus érkezett a felmérések céljára a sivatagi országba. Megalakul a CASOC, a California-Arabian Standard Oil Company. Évek telnek el különösebb siker nélkül, közben a társaságba bevásárolja magát a Texas Oil, a new jersey-i Standard Oil (SOCONY) is. Az erőteljes amerikai jelenlét az olajipar kezdeteitől hosszú, szoros kapcsolat kiépülését jelzi a két ország között.
A geológiai felméréseket követően választották ki Dhahran környékét a fúrásokra, leginkább a korábbi bahreini siker nyomán. A kétfős geológuscsapat 1934-ben további kutatókkal bővült, s megtalálták azt a geológiai képződményt, amelyet ma Dammam-dómként ismerünk. A geológusokat Max Steinecke vezette 1946-ig, a fúrások helyét ő jelölte kis s ő irányította is azokat. A kemény sivatagi körülmények közt, ahol jóformán csak a téli időszak tette lehetővé a munkát, kisebb tábor épült a leendő kutak helyszíne körül, az első kút alapjait 1935. februárjában készítették el. A kutat még a lassú kábeles módszerrel fúrták (holott ekkor már egészen elterjedt volt a forgófejes fúró) három műszakban, s a vándorló arab nomádok közül is többeket betanítottak a fúrás munkafázisaira. Ezen arabok leginkább kíváncsiságból maradtak kis ideig a helyszínen, majd továbbálltak. Júliusra a Dammam-1. kút fúrófeje 600 méteres mélységbe érve már áthaladt négány kis mennyiségű gázt és olajat tartalmazó rétegen, de azon kívül, hogy bebizonyosodott az olaj megléte, ez nem volt értékelhető mennyiség. Becslés szerint ekkor mintegy napi 50 hordónyi olaj jött a fúrásból, így tovább mélyítették a kutat, de nem nagyon akart emelkedni a kitermelhető olaj mennyisége. 1936 január elején leállították a fúrást. Februárban a Dammam-2 kútját már forgófejjel fúrták (a szaúdi partokról szabad szemmel látható közelségben lévő Bahrein szigetéről hozták át), s májusra 700 méteres mélységig jutottak. Egy hónappal később egy ötnapos teszt során napi 335 hordónyi nyersolaj jött fel a kútból, ez további mélyítésre bátorította a kutatókat. Egy héttel később már 3800 hordós napi mennyiségig jutottak! A cég san franciscoi központjából ekkor további kutak fúrására érkezett utasítás - úgy tűnik, felbátorodtak az eredményeken. A Dammam-7 kút eleve nagy mélységű kútként indult. Időközben a fekduzzasztott munkáscsapatnak nagyobb táborhelyre, a szállítások céljára pedig komolyabb kikötőre volt szükség. A közeli kis halászfalu, al-Khobar addigi deszkamólóját tisztességesen kiépítették, s a Dammam-kutakat már út kötötte össze a kikötővel.
A király meglátogatja az olajkutakat
A fejlődést látva a szaúdi kormány új minisztériumot hozott létre Bányászati és Közmunka Minisztérium néven. Augusztusban a szaúdi állam további területeket adott a társaságnak, hogy felépíthessék a kiszolgáló személyzet számára a települést. Persze nem ment minden simán: a 2. sz. kút teljesítménye csökkent, a további kutak néhányszáz hordót adtak összesen, sőt, a 6. kút fúrása erősen elmaradt a többihez képest, mivel a 7., a mélykút került előtérbe. 1936. December 7-én kezdték a 7-es kutat kimélyíteni. Bár egyelőre nem nőttek a remények, az itt dolgozók már szerették volna a családjukat is ideköltöztetni.
A Dammam-7-es kút 1938-ban
A 7-es számú furat, bár októberre már 1000 méter mélység alá jutott, egyelőre nem nagyon akart olajat adni. Egészen 1938 márciusáig nem is jött belőle komolyabb mennyiség, március 4-én azonban 1585 hordó, majd pár nap múltán 3690 hordós teljesítményt mértek! A tesztmérések nyomán folyamatosan napi 3000 hordó felett maradt az eredmény, így a korábban indított kutakat is tovább mélyítették. (Az 1441 méter mélyre fúrt, 130 méter vastag felső-jura kori szénhidrogénréteget megcsapoló Dammam-7 egészen 1982-ig termelt, napi átlagban 2000 hordó olajat adva, működése alatt összesen mintegy 32 millió hordós teljesítménnyel.)
1938. október 16-án a szaúdi király ünnepélyesen bejelentette, hogy az országban kereskedelmi menyiségű nyersolajat találtak.
Dhahran látképe 1940-ben
1939-ben a Dammam táborhelyét már Dhahran városának hívták - s ekkor már a családok is megérkezhettek az évek óta itt dolgozó férfiak mellé.
1939 május 1-jén a király elfordította azt a kereket, amely a szaúdi kőolajnak szabad folyást engedett az első tankerhajó belseje felé, elindítva ezzel az első exportszállítmányt.
1939 végére a szaúdi olajexport elérte a 3,9 millió hordót.
A szaúdi olajtársaság ma Saudi Aramco néven működik, 1944-ben vette fel ezt a nevet, s jelenleg is a világ legnagyobb olajvállalata.
A szaúdi király Roosevelt USA elnökkel
A II. Világháború során a szaúdiak a Szövetségesek oldalán állva nagyon fontos forrást jelentettek olajukkal, bár szállítási gondok természetesen akadtak. A háború ellenére további kutatások, építkezések és fejlesztések történtek, megteremtve az alapjait a mai stabil piaci helyzetüknek. Az amerikai üzleti befolyás jelentős politikai befolyássá növekedett az évtizedek során, így vált lehetségessé, hogy az Öböl-háború idején Szaúd-Arábia lett az USA erőinek fő bázisa a térségben. Talán ennek is köszönhető, hogy a Közel-Keleten ez az ország ragaszkodik legkevésbé a muszlim vallás hagyományaihoz, s itt jutottak legközelebb ahhoz, amit nyugati demokráciának nevezünk. (Ehhez persze kellett a felvilágosult, nyugati egyetemeken tanult és modernizálásban hívő arab uralkodóréteg is.)
Az első kuvaiti olajkút kútfeje 1938-ból
Ezt is az amerikaiak használták ki, 1938 február 23-án 1120 méter mélyen, középső kréta korú rétegben találtak olajat a fővárostól kb 40 km-re lévő Burgan-formáció területén. Később ez a formáció bizonyult a Közel-Kelet legnagyobb olajmezőjének.
A második Világháború utáni gazdasági fejlődés jórészt az olajnak köszönhető, azonban magával hozta az olaj utáni egyre nagyobb éhséget is. Egyre kevésbé tudták a hagyományos szárazföldi kutak ellátni a világot kőolajjal, így lassan egy újabb terepre: a tengeri fúrószigetek megépítésére került a hangsúly. Még 1894-ben a kaliforniai Santa Barbara partján Henry Williams fúrta az első vízben álló olajkutakat.
Tengeri olajfúrósziget-típusok napjainkban
Ezek azonban nem a mai értelemben vett tengeri kutak voltak, mivel egészen partközelben, nagyon sekély vízben, a parttal egy móló által összekötve készültek.1902-re már több, mint 400 parti kút állt a Williams által felfedezett Summerland olajmező felett. Ezt követően 1911-ben már valóban elszakadtak a parttól, a Lousiana államban lévő Caddo Lake vizén épült olajkút, illetve 1920 körül már számos sekély vizű mocsaras területen. Ennek a jelentősége az építmények fejlődésében állt.
Önkiszolgáló benzinkút az USA-ból, 1912-ből
Az első modern tengeri olajfúró építményt a Mexikói-öböl mintegy 100 m mély vizén építették 1947-ben, 11 km-re a parttól. A tulajdonos a Kerr-McGee volt, a cég kimondottan a tengeri fúrásokra specializálta magát ezen időtől fogva.
Nigéria partjai előtt álló tengeri olajkutak
Ma már világszerte számos tengeri olajmezőn termelnek, Afrika, Ázsia partjai mentén, de mi itt Európában talán sokkal jobban ismerjük az Északi-tenger olajfúró szigeteit.
Északi-tengeri olajfúró sziget hatalmas hullámok között
A szinte állandóan viharos tenger feneke jelentős olaj- és földgázkincset rejt, rengeteg fúrósziget létesült már eddig is, de mind az építés, mind a fenntartás elég drága. Mégis megéri…
Olajfúró sziget a Mexikói-öbölben, 1950-es évek elején
A világ jelenlegi (2008. februári a legutolsó rekord) legmélyebb fúrású olajkútja az orosz Távol-Keleten van, a Szahalin-szigeten, a mélysége 11.680 méter, neve Z-12, s az Exxon orosz leányvállalata, az Exxon Neftegas a tulajdonos (az előző rekordot, 11.282 méterrel is itt állították be a Z-11-es kúttal.). Jellemző a modern olajiparra az ilyen szélsőség, az egyre nehezebben hozzáférhető és kitermelhető olajra is szükség van.
A világ jelenlegi legmélyebb olajkútja a Szahalin-szigetnél meglehetősen zord éghajlaton működik
Ennek köszönhető az elsősorban az USA-ban és Kanadában kialakult olajpala és olajhomok-bányászat, amely szintén rendkívül költséges úton képes csak olajat előállítani a tartalmazó kőzetanyagból.
Meggyújtott olajpala
Mindkét anyag esetében a következő helyzetet képzeljük el: míg a hagyományos olajkutak a mélyben az egykor keletkezett kőolaj kőzetrétegek közti sok évmilliós vándorlása során zárórétegek közé ért és ott megrekedt olajat használja ki, ahol a nyomás hatására könnyedén a felszínre hozható a nyersanyag, addig az olajhomok és az olajpala olyan kőzetréteg, amelyből nem vándorolt el a zárórétegek közti tárolókba az olaj.
Külszíni olajhomok-bánya Kanadában
Így ez esetben magát a teljes kőzetréteget ki kell termelni, mivel nincs lehetőség a mélységi nyomást kihasználva felszínre hozni az olajat. Az USA Wyoming, Utah és Colorado államaiban van a világ legnagyobb ismert olajpala-telepe, ahol a becsült olajtartalom mintegy 800 milliárd (!) hordó olajnak felel meg.
Olajpala-kincs az USA területén
A kitermelt kőzetet aprítani majd hőkezelni kell ahhoz, hogy kinyerhető legyen belőle a szénhidrogén. Újabban arra vonatkozó kutatások is megjelentek, hogy még a bányászatot megelőzően felmelegítik a kőzetet, a hő hatására mintegy kiolvad a palából az olaj, s így magát az olajat lehetne kinyerni a sok kőzet nélkül. Mindkét eljárás költséges és egyik sem éppen környezetbarát…
A kísérleti telep Coloradoban
Coloradoban a Shell és a Chevron már üzemeltet egy közös kísérleti telepet, ahol kis területen a kőzet felszín alatti melegítésével próbálkoznak. Az olajpala, bár sima kőnek látszik, ha meggyújtják, szépen lángol a mikroszkopikus résekben elraktározott olajnak köszönhetően.
Olajhomok mikoroszkópos fotója
Az olajhomok esetében hasonló a helyzet, itt is a homok és agyagszemcsék között megrekedt olajat lehet kinyerni, azonban ez az olaj rendkívül besűrűsödött állapotban van. Ahhoz, hogy kinyerjék, a kibányászott olajhomokot is hőkezelni kell, aminek köszönhetően egy hordó olajhomokból kinyert olaj előállítása 80 kg üvegházgáz kibocsátásával jár… Emellett vízszennyező is az eljárás, a természetrombolás mértékéről nem is beszélve.
Olaj tervezett kinyerése föld alatt, nagy gőznyomás segítségével olajhomokból
Kísérlet folyik ez esetben is a felszín alatti kinyerésre, itt nagynyomású gőzt vezetnének a talajszint alá, évek alatt a gőz lassan kioldaná az olajat, amely gravitációs hatásra öszegyűlne, aztán már normális úton ki lehetne aknázni. Ez utóbbi eljárás talán csak a természetkárosítást csökkentené… Kanadában az Athabasca folyó körzetében felfedezett olajhomokból kinyerhető olaj mennyiségét 300 milliárd hordónyira becsülik, ki lehet számolni, mennyi az ehhez társatható üvegházgáz kibocsátás.
A világ legnagyobb olajfúrófeje, 1700 kg.
Amikor 1908-ban az iráni olajat feltárták, hamarosan az iraki lehetőségek felé fordult a figyelem. Irak területén szintén ősidők óta voltak természetes kibukkanások, szivárgások, ismert volt tehát az olaj jelenléte. Régésznek álcázott geológusok járták az országot, amely ekkor még az Ottomán birodalom része volt, keresve a megfelelő helyszíneket. Mosul környékén 1911-től a Turkish Petroleum Company (TPC vagyis Török Olajtársaság - amelyet neve ellenére német, angol és holland bankok és olajtársaságok alapítottak) kezd kutatásokba. A brit és holland tulajdonosoknak kompromisszumokat kellett kötni német társaikkal, mivel 1904-től a németek birtokolták az Ottomán államtól szerzett bányászati jogokat. Egészen a Világháborúig ment is minden rendben. Az angoloknak volt legjobban szükségük az olajra, amint azt Churchill (aki 1911-től az Admiralitás első lordja címet viselte) kijelentette. Churchill a Shell társaság vezetőitől szerezte olajiparról alkotott ismereteit, akik ekkorra ugye már jól benne voltak a bizniszben bakui telepeik révén. A Világháború alatt különös fontosságot kapott a főbb iraki városok - Bászra, Moszul és Bagdad - elfoglalása, amely az angoloknak természetesen sikerült is. Kuvait sejkjével titkos megállapodást kötöttek még 1914-ben, s ettől fogva Kuvait brit protektorátussá vált. Churchill által indított expedíciók járták az Perzsa-öböl térségét, mivel még a hadi sikereknél is fontosabb volt Nagy-Britannia számára az olajutánpótlás biztosítása.
A világháborút követően felosztásra került az iraki terület - Moszul környéke már 1916-tól francia kézre került, a többi terület maradt a briteké. Átírták azonban az egyezményt 1919-ben a párizsi békekonferencián, így aztán 1920-ban San Remo-ban megszületett az új egyezmény: Irak teljesen a britek érdekkörében maradhat, míg a franciák Szíriát kapják cserében. (Az "angol beteg" Almásy László 1931-es repülőgépes sivatagi feltáró expedíciója során, amelyet Zichy Nándor barátjával közösen tervezett végrehajtani, Törökországból indulva a Taurusz-hegység átrepülésével ért a Közel-Keletre. Útját többek közt a Shell támogatta s látta el mindvégig üzemanyaggal. Az amúgy is igen olvasmányos könyvben szépen követhetők az 1920-ban kialakított érdekszférák. ) A világháborúnak még egy fontos hatása volt a környék olajérdekeltségeinek alakulására: Wilson amerikai elnök nyomására aztán az amerikai tőke is szabadon bevonulhatott a közel-keleti olajfeltárásokba, Wilson úgy vélte, nem lehet, hogy kizárólag európai érdekeltségben maradjon Irak olajkincse!
Eleinte a britek mindent megtettek e tervek megakadályozására, nem engedték be területeikre az amerikai geológusokat, ez persze komoly ellenállást váltott ki az amerikaiakban. 1922-ben hét amerikai olajtársaság szindikátust alapított a közel-keleti olajkincs okán Near-East Developement Company (Közel-Keleti Fejlesztési Társaság) néven. 1924-ben meglehetősen átalakult a TPC tulajdonosi összetétele: a brit, holland és német (illetve 5% egy örmény magánszemély kezében volt) részvényesek mellé amerikiai és francia tulajdonosok csatlakoztak, megtörve a brit fölényt a társaságban. Ekkor alakult meg a Compaigne Française des Pétroles, vagyis Francia Olajtársaság - amely később a Total nevet veszi majd fel.
A brit sereg 1917-ben bevonul Bagdadba
1923-ban a Lausanne-i Békekonferencia alkalmával került sor az újonan született Irak államhatárainak kialakítására. Természetesen a törökök szerették volna, ha Moszul vidéke az övék marad, ahogy az Ottomán Birodalom alatt is az övék volt. Nem ezt szerették volna az angolok, így előterjesztést intéztek a Népszövetséghez (az ENSZ elődjéhez). "Véletlenül" a Népszövetség főtitkári tisztségét ekkor egy brit, Sir Eric Drummond látta el, Törökország pedig még tagja sem volt a Népszövetségnek. 1925-ben a Népszövetség ajánlására húzták meg a végleges határvonalat Törökország és Irak között - Moszul végleg iraki terület lett. A meggyengült Törökország (többek közt a kurd felkelés is ekkor zajlott) azért fogadta el végül a brit olajipar által kikényszerített határvonalat, mert maga csak így válhatott a Népszövetség tagjává.
Az iraki Kirkuk melletti Baba Gurgur 1.sz. kútja 1927-ből
A stabilizálódott iraki helyzetre a koronát a Kirkuk környékén 1927-ben megtalált hatalmas olajmező tette fel. A sikert követően a TPC nevet változtatott: immáron Iraq Petroleum Company lett belőle, s tulajdonosai közt amerikaiak is voltak már.
1942-es iraki postabélyeg az első kutak emlékére
Szaúd-Arábia földrajzi területén 1932-ben alakul meg az ország maga (nevét a modern felfogású király, Abdul Aziz Bin Abdul Rahman Al-Saud után kapja), majd mindössze hat évvel később tárják fel az Arab-félsziget nagy részét magában foglaló ország kőolaját a mai Dhahran városánál.
Abdul Aziz Bin Abdul Rahman Al-Saud király
1933-ban a király (praktikusan a szaúdi kormány pénzügyminisztere, Abdullah Sulaiman) szerződést ír alá a kaliforniai Standard Oil-lal (SOCAL), engedélyt adva az ország keleti területén kőolajkutatásra.
Az aláírás ünnepélyes pillanata
A SOCAL korábban már talált jelentős mennyiségű olajat a közeli Bahrein szigetén természetes olajszivárgás nyomán megkezdett fúrásokban. A bahreini olaj mintegy 650 méteres mélységben, egy krétakori mészkőrétegnél jelent meg. Ez a réteg jóval idősebb volt a Perzsiában és Irakban talált miocén-oligocén kori olajtartalmú rétegeknél, amelyeket az angolok kutattak s tártak fel.
Philby
A szaúdi király egy muszlimmá lett angol barátja, Abdullah "Jack" Philby segítségével ismerkedett meg az amerikai olajvállalatokkal. Philby javaslatára kezdett tárgyalásokba - hisz a fiatal országnak a gazdasági világválság közepén nagy szüksége lett volna jelentős tőkére. Elsőként egy korábban jemenben dolgozó, elsősroban vízzel foglalkozó mérnök, Karl Twitchell érkezett az országba, ivóvíz felkutatására hívták, azonban, bár vizet nem talált, jelentést tett a várhatóan olajat tartalmazó geológiai formációkról. Twitchell viszaköltözött az USA-ba, ahol egészen véletlenül futott össze a SOCAL egyik diplomáciai tanácsadójával, így a SOCAL tudomást szerzett a szaúdi olaj lehetőségéről. A SOCAL 1933-ban felvette a kapcsolatot Philby-vel, s üzletet ajánlott neki. Philby azonban a barátja, a szaúdi király figyelmébe ajánlotta inkább az olaj embereit. 1933 május 29-én köttetett meg az üzlet a 60 éves koncesszióra, mivel az amerikaiak a szintén érdeklődő angoloknál jóval nagyobb összeggel járultak hozzá a szaúdi gazdasághoz a koncessziós jogokért cserébe.
A világ ismert és becsült olajkincse 1920-as térképen
Négy hónappal később két geológus érkezett a felmérések céljára a sivatagi országba. Megalakul a CASOC, a California-Arabian Standard Oil Company. Évek telnek el különösebb siker nélkül, közben a társaságba bevásárolja magát a Texas Oil, a new jersey-i Standard Oil (SOCONY) is. Az erőteljes amerikai jelenlét az olajipar kezdeteitől hosszú, szoros kapcsolat kiépülését jelzi a két ország között.
A geológiai felméréseket követően választották ki Dhahran környékét a fúrásokra, leginkább a korábbi bahreini siker nyomán. A kétfős geológuscsapat 1934-ben további kutatókkal bővült, s megtalálták azt a geológiai képződményt, amelyet ma Dammam-dómként ismerünk. A geológusokat Max Steinecke vezette 1946-ig, a fúrások helyét ő jelölte kis s ő irányította is azokat. A kemény sivatagi körülmények közt, ahol jóformán csak a téli időszak tette lehetővé a munkát, kisebb tábor épült a leendő kutak helyszíne körül, az első kút alapjait 1935. februárjában készítették el. A kutat még a lassú kábeles módszerrel fúrták (holott ekkor már egészen elterjedt volt a forgófejes fúró) három műszakban, s a vándorló arab nomádok közül is többeket betanítottak a fúrás munkafázisaira. Ezen arabok leginkább kíváncsiságból maradtak kis ideig a helyszínen, majd továbbálltak. Júliusra a Dammam-1. kút fúrófeje 600 méteres mélységbe érve már áthaladt négány kis mennyiségű gázt és olajat tartalmazó rétegen, de azon kívül, hogy bebizonyosodott az olaj megléte, ez nem volt értékelhető mennyiség. Becslés szerint ekkor mintegy napi 50 hordónyi olaj jött a fúrásból, így tovább mélyítették a kutat, de nem nagyon akart emelkedni a kitermelhető olaj mennyisége. 1936 január elején leállították a fúrást. Februárban a Dammam-2 kútját már forgófejjel fúrták (a szaúdi partokról szabad szemmel látható közelségben lévő Bahrein szigetéről hozták át), s májusra 700 méteres mélységig jutottak. Egy hónappal később egy ötnapos teszt során napi 335 hordónyi nyersolaj jött fel a kútból, ez további mélyítésre bátorította a kutatókat. Egy héttel később már 3800 hordós napi mennyiségig jutottak! A cég san franciscoi központjából ekkor további kutak fúrására érkezett utasítás - úgy tűnik, felbátorodtak az eredményeken. A Dammam-7 kút eleve nagy mélységű kútként indult. Időközben a fekduzzasztott munkáscsapatnak nagyobb táborhelyre, a szállítások céljára pedig komolyabb kikötőre volt szükség. A közeli kis halászfalu, al-Khobar addigi deszkamólóját tisztességesen kiépítették, s a Dammam-kutakat már út kötötte össze a kikötővel.
A király meglátogatja az olajkutakat
A fejlődést látva a szaúdi kormány új minisztériumot hozott létre Bányászati és Közmunka Minisztérium néven. Augusztusban a szaúdi állam további területeket adott a társaságnak, hogy felépíthessék a kiszolgáló személyzet számára a települést. Persze nem ment minden simán: a 2. sz. kút teljesítménye csökkent, a további kutak néhányszáz hordót adtak összesen, sőt, a 6. kút fúrása erősen elmaradt a többihez képest, mivel a 7., a mélykút került előtérbe. 1936. December 7-én kezdték a 7-es kutat kimélyíteni. Bár egyelőre nem nőttek a remények, az itt dolgozók már szerették volna a családjukat is ideköltöztetni.
A Dammam-7-es kút 1938-ban
A 7-es számú furat, bár októberre már 1000 méter mélység alá jutott, egyelőre nem nagyon akart olajat adni. Egészen 1938 márciusáig nem is jött belőle komolyabb mennyiség, március 4-én azonban 1585 hordó, majd pár nap múltán 3690 hordós teljesítményt mértek! A tesztmérések nyomán folyamatosan napi 3000 hordó felett maradt az eredmény, így a korábban indított kutakat is tovább mélyítették. (Az 1441 méter mélyre fúrt, 130 méter vastag felső-jura kori szénhidrogénréteget megcsapoló Dammam-7 egészen 1982-ig termelt, napi átlagban 2000 hordó olajat adva, működése alatt összesen mintegy 32 millió hordós teljesítménnyel.)
1938. október 16-án a szaúdi király ünnepélyesen bejelentette, hogy az országban kereskedelmi menyiségű nyersolajat találtak.
Dhahran látképe 1940-ben
1939-ben a Dammam táborhelyét már Dhahran városának hívták - s ekkor már a családok is megérkezhettek az évek óta itt dolgozó férfiak mellé.
1939 végére a szaúdi olajexport elérte a 3,9 millió hordót.
A szaúdi olajtársaság ma Saudi Aramco néven működik, 1944-ben vette fel ezt a nevet, s jelenleg is a világ legnagyobb olajvállalata.
A szaúdi király Roosevelt USA elnökkel
A II. Világháború során a szaúdiak a Szövetségesek oldalán állva nagyon fontos forrást jelentettek olajukkal, bár szállítási gondok természetesen akadtak. A háború ellenére további kutatások, építkezések és fejlesztések történtek, megteremtve az alapjait a mai stabil piaci helyzetüknek. Az amerikai üzleti befolyás jelentős politikai befolyássá növekedett az évtizedek során, így vált lehetségessé, hogy az Öböl-háború idején Szaúd-Arábia lett az USA erőinek fő bázisa a térségben. Talán ennek is köszönhető, hogy a Közel-Keleten ez az ország ragaszkodik legkevésbé a muszlim vallás hagyományaihoz, s itt jutottak legközelebb ahhoz, amit nyugati demokráciának nevezünk. (Ehhez persze kellett a felvilágosult, nyugati egyetemeken tanult és modernizálásban hívő arab uralkodóréteg is.)
Az első kuvaiti olajkút kútfeje 1938-ból
Ezt is az amerikaiak használták ki, 1938 február 23-án 1120 méter mélyen, középső kréta korú rétegben találtak olajat a fővárostól kb 40 km-re lévő Burgan-formáció területén. Később ez a formáció bizonyult a Közel-Kelet legnagyobb olajmezőjének.
A második Világháború utáni gazdasági fejlődés jórészt az olajnak köszönhető, azonban magával hozta az olaj utáni egyre nagyobb éhséget is. Egyre kevésbé tudták a hagyományos szárazföldi kutak ellátni a világot kőolajjal, így lassan egy újabb terepre: a tengeri fúrószigetek megépítésére került a hangsúly. Még 1894-ben a kaliforniai Santa Barbara partján Henry Williams fúrta az első vízben álló olajkutakat.
Tengeri olajfúrósziget-típusok napjainkban
Ezek azonban nem a mai értelemben vett tengeri kutak voltak, mivel egészen partközelben, nagyon sekély vízben, a parttal egy móló által összekötve készültek.1902-re már több, mint 400 parti kút állt a Williams által felfedezett Summerland olajmező felett. Ezt követően 1911-ben már valóban elszakadtak a parttól, a Lousiana államban lévő Caddo Lake vizén épült olajkút, illetve 1920 körül már számos sekély vizű mocsaras területen. Ennek a jelentősége az építmények fejlődésében állt.
Önkiszolgáló benzinkút az USA-ból, 1912-ből
Az első modern tengeri olajfúró építményt a Mexikói-öböl mintegy 100 m mély vizén építették 1947-ben, 11 km-re a parttól. A tulajdonos a Kerr-McGee volt, a cég kimondottan a tengeri fúrásokra specializálta magát ezen időtől fogva.
Nigéria partjai előtt álló tengeri olajkutak
Ma már világszerte számos tengeri olajmezőn termelnek, Afrika, Ázsia partjai mentén, de mi itt Európában talán sokkal jobban ismerjük az Északi-tenger olajfúró szigeteit.
Északi-tengeri olajfúró sziget hatalmas hullámok között
A szinte állandóan viharos tenger feneke jelentős olaj- és földgázkincset rejt, rengeteg fúrósziget létesült már eddig is, de mind az építés, mind a fenntartás elég drága. Mégis megéri…
Olajfúró sziget a Mexikói-öbölben, 1950-es évek elején
A világ jelenlegi (2008. februári a legutolsó rekord) legmélyebb fúrású olajkútja az orosz Távol-Keleten van, a Szahalin-szigeten, a mélysége 11.680 méter, neve Z-12, s az Exxon orosz leányvállalata, az Exxon Neftegas a tulajdonos (az előző rekordot, 11.282 méterrel is itt állították be a Z-11-es kúttal.). Jellemző a modern olajiparra az ilyen szélsőség, az egyre nehezebben hozzáférhető és kitermelhető olajra is szükség van.
A világ jelenlegi legmélyebb olajkútja a Szahalin-szigetnél meglehetősen zord éghajlaton működik
Ennek köszönhető az elsősorban az USA-ban és Kanadában kialakult olajpala és olajhomok-bányászat, amely szintén rendkívül költséges úton képes csak olajat előállítani a tartalmazó kőzetanyagból.
Meggyújtott olajpala
Mindkét anyag esetében a következő helyzetet képzeljük el: míg a hagyományos olajkutak a mélyben az egykor keletkezett kőolaj kőzetrétegek közti sok évmilliós vándorlása során zárórétegek közé ért és ott megrekedt olajat használja ki, ahol a nyomás hatására könnyedén a felszínre hozható a nyersanyag, addig az olajhomok és az olajpala olyan kőzetréteg, amelyből nem vándorolt el a zárórétegek közti tárolókba az olaj.
Külszíni olajhomok-bánya Kanadában
Így ez esetben magát a teljes kőzetréteget ki kell termelni, mivel nincs lehetőség a mélységi nyomást kihasználva felszínre hozni az olajat. Az USA Wyoming, Utah és Colorado államaiban van a világ legnagyobb ismert olajpala-telepe, ahol a becsült olajtartalom mintegy 800 milliárd (!) hordó olajnak felel meg.
Olajpala-kincs az USA területén
A kitermelt kőzetet aprítani majd hőkezelni kell ahhoz, hogy kinyerhető legyen belőle a szénhidrogén. Újabban arra vonatkozó kutatások is megjelentek, hogy még a bányászatot megelőzően felmelegítik a kőzetet, a hő hatására mintegy kiolvad a palából az olaj, s így magát az olajat lehetne kinyerni a sok kőzet nélkül. Mindkét eljárás költséges és egyik sem éppen környezetbarát…
A kísérleti telep Coloradoban
Coloradoban a Shell és a Chevron már üzemeltet egy közös kísérleti telepet, ahol kis területen a kőzet felszín alatti melegítésével próbálkoznak. Az olajpala, bár sima kőnek látszik, ha meggyújtják, szépen lángol a mikroszkopikus résekben elraktározott olajnak köszönhetően.
Olajhomok mikoroszkópos fotója
Az olajhomok esetében hasonló a helyzet, itt is a homok és agyagszemcsék között megrekedt olajat lehet kinyerni, azonban ez az olaj rendkívül besűrűsödött állapotban van. Ahhoz, hogy kinyerjék, a kibányászott olajhomokot is hőkezelni kell, aminek köszönhetően egy hordó olajhomokból kinyert olaj előállítása 80 kg üvegházgáz kibocsátásával jár… Emellett vízszennyező is az eljárás, a természetrombolás mértékéről nem is beszélve.
Olaj tervezett kinyerése föld alatt, nagy gőznyomás segítségével olajhomokból
Kísérlet folyik ez esetben is a felszín alatti kinyerésre, itt nagynyomású gőzt vezetnének a talajszint alá, évek alatt a gőz lassan kioldaná az olajat, amely gravitációs hatásra öszegyűlne, aztán már normális úton ki lehetne aknázni. Ez utóbbi eljárás talán csak a természetkárosítást csökkentené… Kanadában az Athabasca folyó körzetében felfedezett olajhomokból kinyerhető olaj mennyiségét 300 milliárd hordónyira becsülik, ki lehet számolni, mennyi az ehhez társatható üvegházgáz kibocsátás.
A világ legnagyobb olajfúrófeje, 1700 kg.
